Látogatók

Oldalainkat 42 vendég és 0 tag böngészi

Illúziók

illuziok…Földi életünk legnagyobb csapdái azok a téveszmék, amelyekben ringatózva, kényelmes burokba helyezve éljük a mindennapjainkat, és el is hisszük, hogy ez nem is lehetne másként. Csak akkor jön a bökkenő, amikor valami, vagy valaki kibillent minket ebből a számunkra megszokott és ideálisnak tűnő világból…

Biztos vagyok benne, hogy ez mindnyájunkkal előfordult már: amikor történt valami, és szinte egy pillanat leforgása alatt át kellett értékelnünk az addigi életünket, gondolatainkat, érzéseinket, cselekedeteinket, és nem értettük, hogy lehet most minden, vagy mindenki annyira más, mint aminek mi ezt idáig hittük…

Kisgyermekként ez teljesen normális, amikor még nem vagyunk képesek a valóságot meglátni, és annak néha fájó és igazságtalannak tűnő voltát elfogadni. Ezért enyhíti a kicsik lelkét egy mesefigurán keresztül látni a világot, mert az olyan, mintha nem is nekik kellene megélni a saját érzéseiket. Az anya szintén sokat segíthet azzal, ha a gyermek aktuális problémáinak terhét pillanatokra mintha átvenné tőle, és lelki szinten egy emészthetőbb, finomítottabb formában adja vissza. Például a gyereknek eltörik a kedvenc játéka, ezért nagyon szomorú és vigasztalanul sír… Neki ez egy veszteségélmény, hiszen egyik pillanatról a másikra, amit oly nagyon szeretett elveszítette, szertefoszlott a boldogsága, csalódott mindenben, hiszen az ő számára most összeomlott a világ, mert ami neki a mindent jelentette, az most semmivé vált. Mert ez az ő játéka volt, az övé és nem másé… ezért olyan fontos, mert ez őróla szól! Ha a szomszéd kisfiú játéka törik össze, azért nem sírna ennyire…

„...Nézd csak, ezt meg lehet ragasztani, megjavítjuk, és megint tudsz vele játszani… Megértem, hogy most szomorú vagy, mert én is nagyon sajnálom ezt a szép autódat… Képzeld el, hogy kiskoromban ilyen velem is történt… Most látom, hogy csak az ajtaja törött le, gyere, keressünk egy ragasztót! Látod, mindent meg lehet oldani és szerencse, hogy nem történt nagyobb baj…” - így vigasztalja meg gyermekét az édesanya.

Ha ez gyermekkorban nem alakul ki bennünk, mert nem kaptuk meg… vagy nem helyesen kaptuk… a környezetünktől ezt a fajta figyelmet és szeretetet, akkor a későbbiekben valószínűleg nem tudjuk majd a helyén kezelni a minket ért sérelmeket, veszteségeket. Ezért az egyszerűbb és pillanatnyilag könnyebb megoldást választjuk, inkább nem veszünk tudomást a valóságról… mert annak fájdalmával nem akarunk, vagy nem tudunk megbirkózni… és inkább „homokba dugjuk a fejünket”. Mert igenis ez egy tanulási folyamat része, hogy felismerjem, ami történik velem a valóságban, és elfogadjam, hogy ennek nem mások az okozói, tehát ne keressek bűnbakokat, és azután a megoldásra összpontosítsak az önsajnálat és a tévhitek kergetése helyett. Akkor válunk igazából felnőtté, amikor képesek vagyunk az életünk valós terheit és az ezzel járó felelősséget felvállalni, és a döntéseinket önállóan meghozva annak következményeivel együtt tovább lépni és az emberi méltóságunkat megtartva élni.

illuziokHa bent ragadunk a gyermeki állapotban, akkor nem tudunk mit kezdeni azzal, ha összedől körülöttünk a kártyavár. Ilyenkor ugyanúgy segítséget kell kérnünk, mint amikor eltörött a játékunk… A külső segítség éppúgy fog működni a lelkünkben, mint valamikor az édesanya kedves és megnyugtató szavai és tanításai, ami értünk volt, a mi fejlődésünket szolgálta.

Még éppúgy azt hisszük, hogy a mi fájdalmunk a legnagyobb a világon - mint a kisgyermeknek -, mert velünk történt, elvettek valamit tőlünk. Amiről mi azt gondoltuk, hogy a miénk, mert birtokoljuk…

A házam, az autóm, a pénzem, a férjem, a feleségem, a gyerekem, az anyám, az apám, a munkám, a pozícióm, a sértettségem, a félelmeim, a szorongásaim, a saját értékeim, az önbecsülésem, a jövőm…

Hát kérdem én! Hogyan vehetnék el a saját értékeimet, ha azok valódiak, maradandóak és csakis belőlem fakadnak, épp úgy, mint az önbecsülésem… hogyan vehetné el bárki is az én jövőmet, amit éppen most alakítok ki a jelenemből… mi az, hogy pozíció? Ha én azt egy székhez vagy élethelyzethez kötöm, amibe csak beleülnék, akkor biztosan elveszíthetném, ha viszont tudom, hogy ilyen nem létezik, mert a mindennapokért meg kell küzdeni, akármiben is tevékenykedünk, akkor nincs mit féltenem. Ha a negatív érzéseimet ugyanúgy, mint a szeretteimet is, birtokolni akarom, akkor ez egy soha véget nem érő küzdelem önmagam és a külső-belső világom között… Ha van házam, ahol éljek, van autóm, amivel közlekedjek és van pénzem, hogy megéljek a mindennapokban, és ezek mint eszközök szerepelnek az életemben, akkor tudom, hogy mindezekre szükség van a fizikai világban, de nem kell reszketnem minden pillanatban értük. Hiszen a földi élethez tartoznak, és tisztában vagyok vele, hogy ezek csupán kellékek, amelyek biztosítják azt a díszletet, ami a jelen élet darabjaihoz tartoznak. És ez pont ugyanúgy van, mint a színházban, ahol vannak egyszerűbb, puritánabb és pompásan felszerelt, nagyvilági előadások is… éppen mit kíván meg a megírt forgatókönyv.

Tudom, hogy itt a Földön fontos a kötődés az anyaghoz, hiszen már a megszületésünkön keresztül is azt tapasztaljuk meg, hogy a magzati állapotunkból… ami számunkra egy nagyon idilli létforma volt… ki kell lökődnünk az életbe, ahol el kell vágni a köldökzsinórt ahhoz, hogy önálló emberré válhassunk.

De egyik ember a másiknak mégsem tulajdona!

Egy nagyon szoros testi-lelki kötelék, néha szövetség, amelynek mindkét fél egyenértékű résztvevője és alakítója, ezt jelenti két ember kapcsolata. Éppen ezért nem birtokolhatja az anya sem görcsösen, szorongva a gyermekét, és a házastársak sem uralhatják egymás érzéseit, gondolatait és cselekedeteit… Nincs jogunk beleavatkozni, beleszólni mások életébe, ítélkezni felettük, mert mindenki maga dönti el, hogy milyen életet választott magának, vagy egy adott helyzetben hogyan cselekedett. Segítséget is akkor kell adnunk, ha ezt kérik és beleegyeznek a közben járásunkba, mindaddig csak ráerőltetés lenne, és kizárólag saját magunkért tennénk, ha nem vennénk figyelembe a másik fél kérését és akaratát. Minden egyes testbe született lélek egyben egy teljesen önálló individuum, akinek egyéni sorsa és életútja van. A gyermek nem a szülő kicsi klónja, és nem kell neki megvalósítania a felmenői ki nem teljesedett életét, mert neki lehet, hogy teljesen más életfeladatai lesznek.

illuziokSokszor hisszük azt, hogy a miénk valami, vagy valaki, és ennek a rabjaivá válunk, mert megköt minket a birtoklási vágy. Éppen ezért veszítjük el…

A másik tévút, amikor túl erősen érvényesül az Ego hatalma, és túlértékeljük a hatáskörünket, elvakítanak minket önző vágyaink, és nem látunk tovább az orrunknál… Pedig éppen ott kezdődne a másik, ahova képtelenek vagyunk eljutni, és nem vesszük észre, hogy ezzel esünk illúziónk áldozatául… mert azt hisszük, hogy az „Én-ben” benne van a másik is… elég sok időbe kerül, mire eljutunk a „Mi-hez”.

Ugyanez történik akkor is, amikor a naivitásunk miatt szinte hagyjuk saját magunkat becsapni azáltal, hogy nem akarjuk észrevenni a másik embert önvalójában… Annyira vágyunk a kapcsolatra, hogy ráruházunk olyan tulajdonságokat a másikra, amik csak a mi fejünkben léteznek, és amikor rájövünk, hogy ő nem is olyan… hát igen, nagyon megsértődünk. Ilyenkor mondjuk azt utána: „Hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy hihettem ezt el…!”

Akkor gondolkodunk csak el rajta, amikor csalódás ért minket:

  • mert azt hittük, hogy mi tévedhetetlenek vagyunk;
  • mert csakis jók vagyunk, és mindenkinek jót akarunk;
  • mert nélkülünk nem működnének a dolgok;
  • mert majd megváltoztatunk egy másik embert;
  • mert egy külső eseménytől várjuk a boldogságunkat;
  • mert feltételeket és korlátokat szabunk egymásnak… stb.

Ha megértjük ezt a „csavart”, hogy senki sem tökéletes, de mégis mindenki úgy tökéletes, ahogyan van, és ez ugyanúgy igaz ránk is, mint másokra… akkor képessé válunk az illúziók nélküli felnőtt életre.

Az mindig gyanús, amikor valaki így áradozik a kapcsolatairól, hogy: ” Mi sohasem veszekedtünk, soha egy hangos szó nem volt közöttünk, stb.” Legyen az párkapcsolat, szülő-gyerek viszony, vagy akármilyen emberi kapcsolat tekintetében… Biztosan létezik olyan, amikor ez valóban így van, és jól működő, szeretet teljes viszony van a felek között…

De azért a valóságban és az esetek nagy többségében inkább arról van szó, hogy a felek… de legalábbis az egyik biztosan… folyamatosan elnyomják magukban a valós érzelmeiket, elfojtják igazi vágyaikat és lemondanak egy számukra ideálisan működő, minőségi kapcsolatról. Az okok különbözőek lehetnek, de a szülői minta, a kényelem, a társadalmi normák, vallásos neveltetés, kiszolgáltatott helyzet, önbizalomhiány, partnerfüggőség stb. biztosan szerepelhetnek közöttük. Pedig a konfliktusok nagyon is fontosak időnként, mert általa csiszolódunk és tudunk meg egyre többet önmagunkról és a másikról is. Amikor az energiák kicserélődnek, akkor látjuk meg igazán magunkat a kapcsolatunkban, akkor rajzolódik ki a valóság előttünk, hol is vagyunk, kik is vagyunk, hányadán is állunk? Mindezek nélkül elképzelhetetlen lenne, hogy fejlődjünk, hiszen ha mindig mindent ugyanúgy gondol és érez két ember, és mindenben egyetért… hát, nem is tudom… Ezt rábízom mindenkire, hogy mit gondol erről a saját egyéniségének megfelelően…!

Természetesen nem arra akarok buzdítani, hogy veszekedjünk, de egy kapcsolaton belül is meg kell őriznünk az igazi önvalónkat, persze ehhez előbb meg kell azt találnunk… Nagyon sokszor éppen ez az út vezet el minket saját magunkhoz, először a szüleinken keresztül látjuk magunkat, azután a párkapcsolatban próbáljuk megtalálni a szerepünket, majd a gyermekeink által döbbennünk rá csak igazán, hogy kik is vagyunk mi valójában…

Ha igazából akarunk szeretni és szeretve lenni, akkor szabaddá kell válnunk, ki kell lépnünk az aranykalitkából és vállalni kell a kockázatot. Igen, a kényelmesebb megoldás az illúziónk börtönében és álruhában élni a saját életünket, a kérdés csak az, hogy meddig…

Ha magunktól nem vagyunk hajlandóak meglátni a valóságot, és az önámítás jól bevált módszerével továbbra is intünk egyet, hogy jó nekem ez így…

Akkor majd a sors közbeszól és gondoskodik róla, hogy lehulljon az illúzió köddé dermedt fátyla a szemünk elől. Legyünk ezért hálásak, hiszen éppen ez adja meg nekünk a lehetőséget egy új, jobb minőségű életre, amiben már nem lesz szükségünk elhomályosítani a valóságunkat.

Persze, amikor hirtelen történik valami, ami számunkra nem kedvező esemény, pl. egy betegség, baleset, vagy más trauma, akkor nem ez az első gondolatunk. Először megijedünk, és csak egy kis idő elteltével döbbenünk rá, hogy miből is zökkentett ki minket ez a helyzet. Nagyon mélyen és kíméletlenül őszintén kell ahhoz magunkba néznünk, hogy meglássuk azt, amit már nagyon régóta nem akartunk észrevenni, mi az, ami már nem működött az életünkben…

illuziokAz igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mai világ - még egyelőre - az illúziókeltés nagymestere: legyél szép, csinos, trendi, sportos, okos, fiatal, gazdag és mosolygós, mert akkor leszel sikeres… minden ezt sugallja. Amilyen intenzitással foglalkozunk a külsőségekkel, ugyanezt kellene befelé is tenni, és akkor az életünk lényegesen változna pozitív irányban, és nem kellene látszat boldogságban élnünk.

Mint a legújabb divat szerint felöltöztetett és felékszerezett bábú a kirakatban, akit mindig az aktualitásnak megfelelően mozgatnak és cserélnek. A külseje vonzza a tekintetet, de merev és élettelen arca elárulja a ridegségét, a belső tátongó űrt… mert az nem él igazából, aki a lelkével, a valódi lényével nem foglalkozik. Mindenkinél eljön egy pillanat az életében, amikor már nem halogathatja tovább önmaga megismerését: fellibben a fátyol és akkor az illúziók szertefoszlanak…

Az is kiderül, hogy igazából semmi sem a miénk itt ezen a világon. Mindent csak kölcsön kaptunk, amit illik megköszönni és törődni vele, amíg használjuk…

Azzal válunk eggyé, amit megeszünk, hiszen a belsőnkön keresztül kiválasztódnak azok az anyagok, amik beépülnek a szervezetünkbe, és ami már nem hasznosítható, vagy méreganyag, azok távoznak belőlünk. Ugyanez zajlik le a lelkünkben is az érzelmeinken keresztül, ezért van szükségünk az emberi kapcsolatainkra, mert csakis így tapasztalhatunk. Ezáltal fejlődünk és válunk egyre érettebbé, és ugyanígy ki kell dolgozni magunkból a felgyülemlett „adalékanyagokat”, amikre már nincs szükségünk. A folyamatos lelki megtisztulás éppen ezért nagyon fontos, hogy belül is mindig rend legyen, és helyet adjunk az újabb impulzusoknak, amiket be kell fogadnunk nap, mint nap.

illuziokEz az egyetlen, ami valóban a miénk, amit tényleg nem vehetnek el tőlünk, amit már befogadtunk és fejlesztettük általa a testünket, a lelkünket és a tudatunkat. Ez minden ember legnagyobb lehetősége, amit itt hagyhat magából a többi földlakónak a szeretetéből, a tudásából, önmagából és mégis a saját lelkében hordozza örökkön örökké…

 

Írta: Takács Gyöngyi
asztrológus
2013. február 8.